A Juanulloa aurantiaca őshazája Közép-Amerika és Peru.
Az első expedició tagjai, akik Peru és Chile mellett tanulmányozták ezt a növényt 1777 körül, Hipólito Ruiz López (1754-1816), José Antonio Pavón (1754-1840) és Joseph Dombey (1742-1794) botanikusok voltak. Az expedíció alatt a Juanulloa mexicanat fedezték fel, később keresztelték át a színe miatt auranticara, ami latinul narancsot jelent. 1840-ben került Nagy-Brittaniába és utána terjedt el Európában. Érdekes virágzata ellenére, nem terjedt el nagyon, főleg csak botanikus kertekben és gyűjtőknél található meg.
Eredeti élőhelyén epifitaként él, de cserépben forgalmazzák és én is így tartom. Lehet hogy kíváncsiságból egyet felkötözök majd, érdekelne hogyan fejlődik úgy. Bírja a szárazságot, és szereti a vízáteresztő kavicsos talajt, nem szereti ha állandóan nedves a földje. Futónövény, napos helyen fejlődik igazán jól. Levelei virágzás nélkül is mutatósak, aránylag nagyok és kicsit fényesek. Nyáron folyamatosan hozza különleges csöves virágait.
Eredeti élőhelyén a kolibrik nagyon kedvelik, gondolom nálunk a szenderek és a pillangók akik a csöves virágzatot meg tudják porozni. Idáig nem láttam még senkit aki látogatná. Illata nincs, viszont a színe miatt messziről is világít. Igazi trópusi kinézete van. Mivel trópusi növény, télre melegebb helyre kell költöztetnünk. Nálam 15 fok körül telel, világos helyen. Ha ilyen melegben tartjuk akkor télen örökzöldként viselkedik, de ha sokkal hűvösebb teleltetőbe visszük, ott lepotyogtatja a leveleit. Értelem szerűen a pihenő idő alatt keveset locsoljuk.
Beszerzés: Ismerős
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]
